Hevesen dobog, veszettül kalapál és még fáj is... ? Hogy mi is ez? A szívem...

Elfelejtettek. És én is elfelejtettem. Fáj is és nem is. Kósza-kusza dühödt gondolatok cikáznak szerte a gubancos agytekervényeimen és képtelen vagyok megálljt! mondani.
Van értelme egyáltalán a dolgok állandónak akarásának? Miért szeretnénk ha minden változás nélkül maradjon? Miért akarom ? Egyáltalán akarhatom?
De nem is akarom. Már nem.

Túl szerteágazó, túl bonyolult, túl... nehéz. Túlcsordult a csupor...

Hogy mi zavar benne a legjobban? Hogy nem zavar. Akkor, abban a percben nem. És...  most se.
Kénytelen vagyok rájönni, egyáltalán felismerni, hogy mindenkinek megvan a saját élete. Ideje felébrednem és újra a sajátomba csöppennem.

Alíz, menj haza! " Taposs rá a pillangóra"