A megmásíthatatlan vágyódás

- avagy kivel NEM szabad álmodni...

Ezek a képek talán segítenek előrevetíteni, miket élek át az utóbbi időkben egyre intenzívebben.
Nem, még mindig nem pasiztam be... a valóságban.
Viszont álmaimban.. el sem hiszem. Olyan ember, akit ismerek kistojás kora óta, akivel együtt róttuk a hülye rendszerszerűséget.. És akibe talán egyszer mélyebb érzéseket fektettem. Talán a hormonok miatt.

Félénk, visszahúzódó, nem férfias. Talán mégcsak nem is jóképű.
Ma már idegesítően semmitmondó számomra. Jófejnek talán akkor mondhatom, mikor társaságban vagyunk és feloldódik. Akkor egész mulatságos.
De a legfontosabb: nem érzek iránta már semmit. Az "ismerős" szinten van. Talán "régi ismerős".

De semmiképp sem szerető. Vagy vágyott férfikép. Vagy olyan princípiumokkal megáldott lény, akit magam mellett akarnék tudni.

Álmaimban mégis kívánom. Akarom. De nem a valós énjét.
Őt akarom, aki a lelkében van. Azt az általam elképzelt férfit, aki én is vagyok. Talán.
Freud mit mondana erre..?

Mikor a világunkban járok, mindig vele vagyok. Egy légtérben, vagy egy ágyban, egy iskolában, egy közös téren, egy padló szőnyegén.. De mindig együtt. Sosem egyedül.
Néha társaságunk is van. Volt, hogy egyszer egy ágyban feküdtünk, hárman, és nevettünk. Nevettünk, viccelődtünk és nápolyit ettünk. Jól éreztük magunkat.

Tegnap átölelte a vállam és vigasztalt. Talán maga sem tudta, hogy miatta vagyok bánatos.

Mert minden álomban újra kell kezdeni mindent. Sosem indul a közepétől.

Most is hiányzik.
A kisfiús mosolya, a félmosoly a szájáról és az érzés, maga.. hogy mellettem van.
A felismerés a szemében, hogy kell nekem.
Hiányzik az, hogy rájöjjek egy kis árulkodó mozdulatából, hogy én is kellek neki.

Egy hete láttam a buszmegállóban. Köszöntem neki. Visszaköszönt. Aztán arrébb álltunk mindketten.

Vajon tudja, hogy álmodok vele? Álmodik vajon rólam?

Nem szeretem. Mégcsak nem is kedvelem..

De a világunkban ő a társam...